Áááááh....avagy I don't give a damn shit!
Üdv mindenki!
100 ezer éve voltam itt, valahogy ezidáig 2009 nekem nem sok jót hozott. Talán éppen ezért tűntek el innen is a történeteim.. :(
Csak szeretném, ha mindenki tudná, élek, jól vagyok, de amúgy a f@sz kivan.
Csúnyán elfogyott a pénzem, nem elég, hogy erre a kalandra fel kellett vennem a diákhitelt, de már az sincs sehol és pénteken be kell fizetnem a lakbért.
Csúnyán bújjanak el a magyar szervezői ennek a programnak. Akik szerint rendjén van az, hogy egy iskolába, ahova be se járok, ahol senkinek egy másodpercnyi idejét nem rabolom, be kell fizessek majdnem 400ezret, viszont az itteni boldogulásomhoz meg annyi támogatást kapok, ami pont elég havonta a lakbérre. És akkor miből egyek?????? Faszom. Nagyon dúrván kicsinált ez a pénztelenség, ha nem is elveszítettem egy jó részét a boldog énemnek, de kúrva mélyen elbújt bennem. Hiányzik mindenki, hiányzik a régi környezetem, a régi életem.
És nyomatékosan szeretnék bocsánatot kérni minden kedves barátomtól, akivel nem tartom a kapcsolatot! Nincsen rá jó okom, egész egyszerűen nem tudom, mi történik velem. Mindenki hiányzik, de valahogy annyira feszélyez az, hogy semmi jó hírem, semmi jó kedvem, hogy ha még látom skypeon is, akkor se hívom fel. De nagyon sokat gondolok Rátok!
Ölelek, puszilok mindenkit! Ha máshogy nem lesz, és nem találok munkát, júni elején otthon leszek.Bár ez már egyre valószínűbb, szerintem Katáék lefoglalják a repjegyemet még a héten. Érted, Katáék?!!! Nevetséges, hogy kijövök, ésugyanolyan nyűg vagyok az otthoni pénztárcáknak, mint amikor otthon élek. A nagy tervek, a remek víziók. Persze. Azok. Ésmost majd mehetek haza csatátvesztetten, mert mondjon bárki bármit, világválság ide, bevándorlóság oda, ezt én kudarcnak élem meg.
Csak azért ergy picit más úgy a kudarc mivoltja, hogy rendre az összes programból kimaradtunk( mi magyarok) mert sose volt pénzünk. Persze, voltak szép emlékek, jártam itt-ott, de azért az csak mond valamit, hogy életemben nem láttam se Göteborgot, se Stockholmot se Koppenhágát, se Kirunát, se egyéb olyan helyet, ahol egyébként az iott tanuló külföldi cimboráim többsége többször járt. Példának okáért szerintem a spanyolok többször voltak csak Koppenhágában, mint ahányszor én összesen elhagyatam Halmstadtot a nyolc hónap alatt.
De emlékeim bennem élnek, és ha rendeződik a lelkivilágom, anyagi helyzetem(évek) tuti, hogy megírom a méltó befejezését a blogomnak, és egyszer talán majd lesz belőle egy kis bestseller valahol a libriben, vagy tudom is én...
Adiig is(mármint a következő találkozásunkig) kívánok mosollyal teli, csodálatos napokat, és hogy tudjátok értékelni a közvetlen környezetetekben élő jókat! Sokat jelentenek, főleg akkor jön rá az ember, ha ezek a dolgok eltünnek.
Minden jót;
Peti
DUNDI IS GONE...
Sajnálatos szörnyű hírt kaptam tegnap este, és valahogy azóta se találom az előrét... Kibaszottul nehéz érzés ez, fájó dolog, minden -féle képmutatás nélkül!
….Szóljon ez a jó pár sor most Dundiról, hiszen abszolút megérdemli!
Öregem!
Tudod, azért Dundi csak egy van.
Szóval a legtöbb emberben van kép arról, hogy hogyan kell féktelenül, mának élve élni az életet és sokukban megvan valamelyest a késztetés is erre.
De Te más vagy. Mások a jövőben valahogy mégis eltöprengenek, szóvá teszik a múlt eseményeinek néha félelmetes, néha extrémen merész mivoltját, de Te soha!
Te Öreg, mindig úgy álltál előttem, hogy tudtam, veled bármit meg lehet csinálni. Ezt onnan tudom most már biztosra, hogy a szörnyű hír óta töprengek, rengeteg dologgal kapcsolatba akad a gondolat útjába az, hogy de „Még is kivel fogom csinálni?!!”. Tudod, hogy Mégis kivel fogom úgy megosztani átélt élményeimet, hogy tudom, hogy egy tiszteletreméltó felfogású Egyéniség válaszát kapom?
Ezt pontosan azért mondom mert a felfogásod, életszemléleted tiszteletet érdemel! Akárki akármit is mondjon, rengeteg ember élne úgy, mint Te! Sokan, de ők sosem tudtak. És most már sosem fognak tudni. Tudod, úgy mint Te, úgy igazán!
Nem tisztem, nem is akarok rangsort állítani, hogy mennyire mi az, ami nincs már, de egy dolgot bíztan állíthatok;
Vannak személyek, akik mikor elmennek, rájuk gondolva a mosolyuk, az alakjuk, a tekintetük ugrik be. Ha eszembe jutsz, még most is, mint mindig, rögtön megannyi élmény villan be, ahol hatalmasakat nevetve látlak, hogy már megint mit alkottál. És már megint....és megint...megáll az ész! Hatalmasat, Öregem, HATALMASAT!!
Olyannyira, hogy el kellene felejtenem beszélnem, és gondolkodnom, hogy ne juss eszembe. Minden vicc nélkül;
hány vicces szófordulat, hány komplex szituációt kifejező szót adtál Te nekünk, ami számunkra mindig is azért lesz sokkal több csupán egy szónál, mert rögtön, mindegyikőnk agyában átfut a hozzá tartozó Történeted, és az a csodálatos pillanatnyi boldogságérzet, ami el se kell, hogy jusson a szánkig mosollyá válva, egyszerűen a lelkünk mosolyog tőle!
Hiszen ezt adod Te; örömöt és jókedvet. Ha az ember egy hullámhosszra keveredik Veled, rengeteget vagy képes adni Öregem! Rengeteg jó érzést, és ezért vagy te hatalmas egyéniség.
Ezért egy színnel kevesebb, nem csupán csak egy árnyalattal... Az az élénk szín, ami mindig is másabb lesz a többi színnél életünk tablóján Haver!
Ami miatt mindig is tudtuk, hogy benne van a paklidban ez is. Kegyetlen játék volt ez. Ezért minden elismerésünk a Szüleidé, hiszen sosem lehetett neked megmondani, mit csinálj. Mármint, mit tarts egy picit fontosabbnak a megszokottnál, csupán saját biztonságod érdekében. Ez a Te szemszögedből rögtön olyan lett volna, hogy tagad meg Önmagad. Sajnos ez így igaz,
de szerintem mindenkinek, akinek hiányzol, szól ez;
Sosem felejthetjük el azt, hogy senkitől sem kívánhatjuk, hogy tagadja meg önmagát. Akit szeretünk, attól meg nem is kívánjuk.
...Hogyan is kívánhatjuk ezt Dunditól, aki képes százzal húzni a szánkót a Merzsén, 40 perc alatt Siófokon lenni a XVII.-ből, madmax kört pörgetni a saját kapubejárójára, fejjel bevinni egy kaput Simpsonnal, elesni snowboarddal a szlovák hegyi semmiben, és csinálni egyet, lefutni az útról motorral bele szántásba, és menni tovább. Egy olyan Valakitől, aki mind ezek után megy tovább?!!
Akiről az előbbiek mind csak azért lettek megemlítve, mert mi ezért TISZTELJÜK!
Mi. Mi akik Nála legtöbben jó 6-7 évvel fiatalabbak vagyunk, de már a mi életünk is elhozta azokat a sorsdöntő kérdéseket, azokat a mondjuk meg, picit a szürke élet irányába elterelő döntéseket, amikre mi fejet hajtottunk, lemondva megannyi élményről.
Ám Te ezeket a kérdéseket egész egyszerűen kinevetted, fittyet hánytál a rizikókra, amik elképzelhetetlenek sok olyan ember számára, akik félnek a holnaptól.
Ezt tiszteljük mi Benned kegyetlenül, hogy mersz Önmagadért élni! Amit minden ember, ha félre tenné a csillogást, a XXI. század szar biztonságképzetét, a safety élet hülye ideálját, akkor szívből tudná, hogy a saját É
FALOVAM NAGYOT NYERÍT, EGY HELYBEN VÁGTATOK...
Kedves Olvasóm!
Elnézésedet szeretném kérni, amiért csak most tolom ide a képemet a
szövegemmel, de sok minden össze játszott. Magyarázkodás helyett hagy
jelöljem meg legelső hibaforrásnak lustaságomat, hiszen késésemet
rögtön az ecuadori gabona árak ingadozására fogni magyarázkodás lenne!
Továbbá hozzá járul még az össze-vissza élet, az este 10-től reggel
6-ig tanulás, a néha előjövő álmatlanság, a Nap és annak fényének
hiánya, valamint végül, de nem utolsó sorban persze az a nyomorult
ecuadori gabona ár-őrület... :)
….
Talán akkor az össze-vissza élettel, és ennek járulékos hatásaival kezdeném.
Történt ugyanis, hogy valahogy egy jó hónapja volt valami dolgunk, ami
miatt korán el kellett indulnunk Strandparkenből, de mivel az éjszaka
csupa szórakozásból hosszúra sikeredett, nem volt értelme lefeküdni
aludni. Na ennek a múltbéli teendőnknek isszuk még most is a levét,
hiszen akkor tájt kezdődtek a számonkérések az egyetemen, tehát
jócskán várt ránk tennivaló szeptember végére, októberre.
A hivatalos mérleg: 3 leadandó házi dolgozat, valamint két
prezentáció készítése és előadása(!!) alvás nélkül. Igen, jól olvasod,
a normális napi szintű alvást áldoztuk fel 5, nagyon fontos
kötelezettségünk oltárán. Ezek így visszagondolva nagyon vicces
sztorik. Na jó, inkább csak neked lesznek viccesek, én kb. januárra
tudom úgy kipihenni magam, hogy őszintén nevethessek ezeken.
Akkor itt az idő, hogy részletesebben beszámoljak a viccesebbekről.
-No.1:
tantárgy: Construction Methods and Management
feladat: Assignment 1
A dologhoz természetesen hozzá tartozik, hogy a feladatot a beadási
határidő előtt egy szűk hónappal már megkaptuk. Lakótársaink közül 3
is csoporttársaink ebből a tárgyból, és ők kiadás utáni héten már
csinálták is, de minimum, hogy foglalkoztak vele, és körvonalazódott
bennük, hogy mégis mi a feladat, magyarosan; merre hány méter.
Na mi ekkor még azt se tudtuk, hogy eszik-e vagy isszák, hiszen akkor
még sokkal fontosabbnak tűnő dolgaink voltak. Ilyenek például;
a gasztronómia ösvényein evezni ötszáz forintból napokig, hiszen a
megtervezett költségvetésünkben igen csak kis szerepet kapott az
ennivaló.
Vagy például megszervezni és levezényelni egy hajnali fehér
ruha-mentőakciót, amire azért volt szükség, mert Petike elfelejtette
visszakapcsolni a centrifugát a mosógépen, és igen, a technika hajszál
pontosan követte utasításaimat, még akkor is, ha a program lejártával
a mosógép dobjában a ruhák összsúlya alulról verdeste a mázsát.
Persze egy gyors felismeréstől vezérelve besomtunk mindent a
szárítógépbe, amit max. fordulaton el is indítottunk és magára
hagytunk nagyjából egy 180 perces programra állítva, de hamar
kiderült, hogy ez kivitelezhetetlen. Ugyanis török szomszédunk, Őzgűr
egy percen belül kopogtatott az ajtónkon, hogy mi lenne ha??
Figyelembe véve, hogy az emberünk a szárítógéptől a 4. szobában
lakik(mi pedig a harmadikban) elgondolkodtunk, és arra a döntésre
jutottunk, hogy félbe szakítjuk a programot, mielőtt a géphez
közelebbi szomszédjaink előbb instant mód felállt ítélőszék elé
állíttatnak, majd golyó általi halálra kárhoztatnak.
Máskülönben nem a gép hangos, hanem az a szemét cipzár, ahogy mindig
odaütődik a rozsdamentes dobhoz. Hogy miért nem raknak egy fingnyi
műanyagréteget belülre, azt nem tudom. Talán berozsdásodna a műanyag.
Talán..
Ezek után kiakasztgattuk a ruhákat a szobába, ahol igen csak el
kezdtek csöpögni. Óceánzúgásra nem tudom milyen lehet elaludni, biztos
nagyon jó, de a „csöp, csöp, csöp" koncert alvásidőben kinyírósabb,
mint egy hamis énekű vőfély az esküvődön.
Másnap amúgy elmentünk suliba, a ruhákat ott hagytuk kiakasztva,
persze még mindig csurom vizesen, de azért a fűtést jól feltekertük
olyan 35 fokra, had száradjon az a textil!
Majd rázártuk az ajtót.
Suliból én értem előbb haza, mert Tomi beugrott valamiért a Maxiba(az
az itteni közértek közértje ;)
Tehát én nyitottam ki az ajtót azután, hogy csurom vizes ruháinkat egy
jó 6 órás szeánszra összezártuk a meleggel. Na az egy felejthetetlen
élmény volt.
Amint beléptem, rögtön nem tudtam eldönteni, hogy a pupillám
párásodik, vagy csak a gőz kezd el lecsapódni rajtam. Rendesen
homályosan láttam, KAVARGOTT A TELÍTETT GŐZ A LEVEGŐBEN!!
Egyes madárpók fajok csak úgy tudnak fennmaradni a trópusi őserdőkön
kívül, fogságban tartva, hogy a terráriumukban állnia kell a víznek,
ami a magas hőmérséklet miatt egy nap alatt elpárolog. Tehát
kijelenthető, hogy pára szerető lények. Na ebben a szobában még ezen
pókfajták is aláírásokat gyűjtöttek volna, sőt talán éhség sztrájkba
kezdtek volna egy páraelszívó felállításáért! Iszonyat volt...
Tehát ilyen, életbe vágóan fontos dolgokkal múlattuk napjainkat,
amikor is elérkezett a leadási határidő előtti utolsó nap, annak a
napnak is az estélye.
Azok, akik két hete szenvedtek a feladattal, még mindig ott ültek
a konyhánkban, reményvesztetten, de még mindig a feladatra
koncentrálva. A három magyar alkalmasnak látta ekkor az időt, hogy
becsatlakozzon. Én valami életbevágóan fontos tennivaló miatt egy
órával később érkeztem a munka helyszínére.
Jegyzetfüzetekkel találtam szembe magam, melyek lapjain magyar
vázlatok voltak részben áthúzva, helyesbítés gyanánt lengyel címszavak
a megoldáshoz, valamint irányadó(másik oldal, még nincs eredmény)
szócskák angolul. És némeiken még török írásmódot is fel lehetett
fedezni.
Számomra ezek annyit árultak el a helyzetről, mint Nagy
Sándornak a négyütemű dízelmotor működési rajza, egyedül a minden
nyelven jól ismert kérdőjelek tömkelege ébresztett bennem némi
bizonytalanságot.
Miután észleltem tehetetlenségemet a feladattal kapcsolatban, neki
láttam kávét főzni. Ez volt az a pont, ahol a fiúkkal hangosan
nevettünk azon, hogy ez nekem annyira megy, és annyira testhez álló,
hogy abba hagyom a tanulmányaimat, és másnap benyújtom igényemet az
eddig tanultakért egy titkárnői diplomára, építési szakirányon :P
Na a viccet egy izmos kávé után félre téve, ráfeszültem én is a
feladatra. Amúgy nem kell ettől a külföldi tanulástól összeszarnia
magát a magyar embernek, mindig kellemesen csalódunk logikánkban és,
hogy milyen könnyen megértjük a feladatokat.
Ekkor olyan hajnali egy felé járhattunk és én még hittem két dologban;
az egyik, hogy tudunk még aludni azelőtt, hogy a suliba be kelljen
érni 10re, a másik, hogy megtudjuk csinálni úgy a feladatot, hogy
felosztjuk részekre, tehát nem kell mindenkinek a teljes feladatot
átszámolni.
Na ezeket a reményeimet olyan reggel 6 körül, még mindig dolgozva
elkezdtem hasonló képen elfelejteni, mint a hőn áhított első
biciklimet, amit a 8. karácsonyom fája alá vártam. Úgy ala komplett,
csengőstül, kontrástul, szalagostul.
Persze, hogy végig kellett számolni az egész feladatot mindenkinek, és
kézzel leírni 10en nem is tudom hány oldalt, mivel ez a házi így volt
megszerkesztve.
No, rá se b@ssz, épp, hogy át tudtunk öltözni, fogmosás, és jó üres
gyomorral indulás a suliba. Én Tibinek a még tegnapi ruháján két
percenként Cartman módjára szakadtam a röhögéstől, ami egészségesnek
volt mondható, mivel a szervezetembe felszabaduló boldogsághormontól
nem éreztem a fáradtságot, se az éhséget.
Beérve a suliba viszont szembesültünk a határainkkal, és amikor az óra
kezdetét vette, én majdnem elaludtam, és csak úgy tudtam magam ébren
tartani, hogy fel-le emelgettem a széket magam alatt(mert amúgy itt a
diákok normális irodai forgószékeken ülnek, a faszék, mint olyan, itt
szerintem csak a legeslegrosszabb tanulókat várja a szamárpadban.)
Tibi mellettem csalt, hiszen segítséget használt az ébren maradáshoz;
felnyitotta a laptopját és elkezdett azzal az idióta golyós játékkal
játszani, ami Ballance névre hallgat, és rendkívül addiktív.
(kell egy laptop)
Végül is leadtuk a feladatot, és mint három darab két napos, mosott
szar, diadalittasan, de inkább hulla fáradtan hazaindult.
Most egy picit felcserélem a kronológiai sorrendet, hiszen a leges
legnagyobb oltást, ha megengeded, a végére hagynám.
Tehát akkor folytatnám a második ilyen feladattal.
No.2:
tantárgy: Construction Methods and Management
feladat: Assignment 2
A történet váza ugyan az; leadási határidő előtt egy hónappal kiadva a
feladat, Petikéék az előzőből nem tanulva megint inkább az olcsó
gasztronómiai szörfölést, és a mindennapi élet akadályait, teendőit
tartják fontosabbnak, amikor is elérkezik az utolsó este.
Csoporttársaink, akik az előző feladatmegoldásnál végig kísérték
Canossa járásunkat, az nap a konyhába lépve csak annyit kérdeztek
költői stílusban; " Megint? "
Ja basszus, megint ;D ;D
Itt már az ember saját magán is szakad a röhögéstől, hogy hogy a
picsába tudunk egy hónap alatt kétszer ugyan abba a hibába beleesni,
az érthetetlen. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez még több ízben meg fog
ismétlődni.
A megoldás menete hasonló volt, Petike hitt az álmaiban, az alvásban
és a megosztott feladatmegoldásban, de a hajnal megint eljönni
látszott, tehát újfent kénytelen voltam a kis kontrás biciklim
példájával élni.
Talán annyival egyszerűbb volt ez az ügy, hogy Marta, akinek ezer
csokor rózsa és sok sok hála, amiért mindig hősiesen segít nekünk
ezeken az elcseszett magyar estéken, na tehát, hogy ez a lengyel lány
megkapta a projektfeladatát elkészítve a lengyel csoporttársunktól
MathCAD formátumba, ami egy matematikai tervező program, tehát nekünk
csak át kellett írni a paramétereket a sajátjainkra, és a helyes
eredmény ott volt olvasható.
De ekkora már csúnyán reggel volt, szóval mi az egész estét
átszámolgattuk. A lengyel srácról, aki elküldte Martanak a megoldást,
tudni kell, hogy egy igazi minden lében kanál gyökér szemét szar.
Az a fajta, aki amikor az első közös órán, amit a tanárainkkal
töltöttünk, bemutatkozásnál elkezdte sorolni, hogy ő neki mi nem jön
be a svéd rendszerbe(érted 2 hét itt lét után ?!?) valamint, hogy ő
csak egy fél évet lesz itt, mert utána megy haza, hiszen ő neki ott
jobb. Tehát csupa olyan dologgal mutatkozik be, amire épelméjű ember
egyetlen egy mondattal reagál: Ki a faszt érdekel????????????????
És ehhez még hozzá járul az is, hogy egy igazi nyalógép. Van itt
egy cimbora, Paulnak hívják, ő is lengyel, muay thai edző valamint
igazolt versenyző odahaza. Na amikor Lengyelországról tartottak
előadást, ez a gyökér fasz egész nap hangosan röhögött Paul poénjain,
ha egyáltalán poénok voltak..
Szóval hányunk az embertől már eleve. Na és akkor erre még rájön az,
ami után halálra van ítélve ez a kis paraszt.
Történt ugyanis, hogy bementünk 0 alvással a suliba, leadni a második
feladatot, ami a MathCAD-ből kimentve szöveges dokumentumként
kinyomtathatóvá vált a suliba.
Amikor ott szerencsétlenkedtünk a suliba a nyomtatónál, ez a paraszt
rögtön ott termett, hogy ő jobban tudja, hogy kell használni. Jó,
mondom tirulj innen, majd mi megoldjuk!
Egy jó órát szarakodtunk vele, mivel az általunk elmentett szöveges
dokumentumot a sulis gépen a Word úgy nyitotta meg, hogy a feladat
lapjain repülőgépek kardoztak félholdakkal. Végül sikerült orvosolni a
problémát, és elkezdhettük kinyomtatni.
Erre megint ott termett az a gyökér, aki amikor meglátta, hogy az ő
formátumába van a feladat, hangosan elkezdett lázadni a folyosón, hogy
„Ez az én projektem! Ti mit csináltatok?! Ez nem fair!" És elrohant a
tanárhoz.
Én, ott, alvás nélkül fel se fogtam, mi a pöcs van az emberrel, de
amire észbe kaptunk, már megint ott volt. Értitek, odahozta Martat
szembesíteni!!?! „Akkor ti most elloptátok a projektemet, vagy
nem?,blablabla" az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a feladatnak
egyetlen egy megoldási metódusa van, nem lehet felcserélni
vázlatpontokat, pont úgy kell haladni, mint ahogy pl. ez a pöcs is
tette, hiszen ez a feladat egyetlen megoldási módja!
Na ott, azon a ponton, miután nyilvánvalóvá vált, hogy ez a szar
bármire képes a maga dolgaiért, és alvás nélkül nem szeretnék átélni
egy szembesítési párbeszédet a tanárral 6-8-10 szemközt angolul,
jobbnak láttuk, ha lefarolunk a helyszínről.
Szóval annak a napnak ez lett a mérlege: Egy átdolgozott éjszaka
teljesen feleslegesen, plusz 3-4 óra plusz munka amiatt a hülye gyerek
miatt, hogy átírjuk kézzel az egész beadandó feladatot, amit jó 3 nap
késéssel adtunk le.
De ott és akkor fogadalmat tettünk, hogy megkeserítjük ennek a
gyökérnek az itteni életét, én például várom, hogy valamelyik vasárnap
Paul lecsábítja a muay thai edzésre, és hogy, hogy nem sajna pont
akkor hagyom otthon a sípcsontvédőmet, és vicc nélkül fossá rúgom.
Mocskos, mindenkin átgázoló szar alak. Nem arról van szó, hogy hű
a saját munkájához, és hogy ezt nehezményezte, hanem, hogy minden
áron, mindenkin áttaposva ő legyen a legeslegjobb arc a tanárok előtt.
Hú, most, hogy így leírtam, úgy felidegesítettem magam, hogy
bemegyek a suliba és levágom, mint egy
malacot.......................
lehiggadtam :P
No, és akkor most elérkeztem történetemben oda, hogy kifejtsem a
legabszurdabb, nonszensz napot,amit eddigi kint tartózkodásunk során
megéltünk...
No.3:
tantárgy: Bussines Culture
feladat: Prezentáció Magyarországról
Ennek a feladatnak igen csak megadták a módját, történetesen az
iwiw-es képeim között látható nagy üvegtorony legfelső, 24. emeletén
tartottak fent részünkre egy hatalmas előadótermet.
Erről a feladatról is értesültünk már egy jó hónappal azelőtt, hogy
meg kellett volna tartani a prezentációt. Akár úgy is fogalmazhatunk,
hogy egy hónappal az előtt, hogy el kezdtünk volna vele foglalkozni :D
A feladat elég komplex volt, több egy egyszerű prezentációnál az
országunkról. Közel 100 tanuló volt meghívva arra napra a toronyba,
akiknek a prezentáción kívül még magyar ételekkel is kedveskednünk
kellett! Plusz magyar dekorációk!
Na, és akkor amit mi kihoztunk ebből az egészből:
Este munkához láttunk, s miután volt egy vázlatunk, felosztottuk a
feladatokat.
Tibi írta a szöveget, amíg Tomi összeszedi a hozzájuk tartozó
képeket, és megszerkeszti az egészet Power Pointba. Én meg ezalatt az
idő alatt magyaros kajákat próbálok összehozni. Valamint fontos szerep
jutott országos német cimboránknak, Olinak is, aki reggel 9-re volt
hivatalos a szobánkba, hogy átírja helyesre a prezentáció szövegét.
Nos, hát egyikünk feladata rosszabbul ment, mint a másikunké..
Részemről a kaják; kitaláltuk, hogy bundás kenyeret csinálunk sós
gyanánt, sajttal a közepén, valamint anyám piskótáját megvalósítom
több variációban(banános, almás, stb.)
Természetesen ezekhez mindent be is vásároltunk!
Nos, én egy próba sütés után rendelkeztem 8 ne túl rossz, de
semmi féle képpen sem hibátlan bundás kenyérrel, amiket kb. 40percig
tartott megcsinálni, ám elfogyasztásukhoz hármunknak kevesebb, mint 2
perc kellett.
Ott álltunk, félig teli hassal, hajnali 1kor egy élménnyel
gazdagabban, de semmi kajával. Akkor úgy gondoltuk, majd reggel
nekiállok a nagyüzemi bundás kenyér gyártásnak. Mert addigra persze
már világossá vált, hogy az alvás ismét megengedhetetlen luxus.
Ez idő tájt a prezentációval a fiúk csak egyre mélyebbre süllyedtek
a szarban, sehogy nem akart összeállni.
Én megtörve bár, de félve nem nekiláttam Édesanyám piskótareceptjét
összehozni.
Valahogy összeraktam, mehet a kivajazott tepsibe, abba meg a sütőbe.
Ekkor maradt egy kis időm arra, hogy segítsek a fiúknak. A prezentáció
még sehogy sem állt, ám ez még nem volt elég, pár perc múlva komolyan
elkezdtünk aggódni.
Ugyanis Édesanyám a piskóta sütéshez közepesen meleg, ELŐMELEGÍTETT
sütőt javasolt, egyem a szívét, neki nincs ilyen profi villanytűzhelye
mint itt, pontos hőértékekkel. Ha anyám ukászát követem, akkor a
közepes fokozat az itteni sütőnkön 180fok, de mivel ELŐMELEGÍTENI ugye
kell, én 200fokra raktam, amit szerencsésen úgy is felejtettem a
piskóta behelyezése után is.
Kiérvén a sütőhöz, reakcióidőm 0,002 másodperc volt, tekertem én
lejjebb a hőfokot, ahogy tudtam, de akkor már késő volt. Jah, még azt
csapjuk azért hozzá, hogy anyám tepsiénél kb.140%-al nagyobb az
itteni, tehát alapból bajos a kívánt piskótamagasság elérése. Nem is
nagyon részletezem tovább, elég az hozzá, hogy valahol fél 3 körül
hajnalba volt 17 darab, papírvékony, keksz keménységű négyzetalakú
valamink, aminek az íze nem volt az erőssége, de még csak optikailag
sem ébresztett bizalmat az emberben, mivel gusztustalanul néztek ki a
tetején a banánszeletek, amiket lisztbe forgattam. Valami olyasmire
hasonlítottak,amit a búcsúba vehet az ember fia a cukorkás pultnál, az
a nagyon olcsó hamvas fehér valami, ami persze szar is.
Hurrá! Kuka..
Tomi közben kijött a laptopjával a konyhába, ahol a török Eren
cimboránknak mutogatta a magyar pornóipar gyöngyszemeit, amikor is
lejárt a Windows-a. Kész, regisztrációs kulcs hiányában úgy elszállt a
gép, mint én aug.20.án Ferihegyről.
MINDEN EDDIGI MUNKÁNK ELVESZETT!!
Ekkor úrrá lett rajtunk a félelem, az elkeseredettség, a minden.
Délelőtt 11-re ott kellett volna lennünk a toronyba, hogy feldíszítsük
a helyet magyarosra(mivel??semmi díszünk) mielőtt délután 1-re
megérkezik a közel 100 tanulótársunk. Egy félórát csüggedtünk,
jóízűeket röhögtünk a fáradtságtól a kialakult helyzeten, ami
elengedhetetlen volt ahhoz, hogy ne adjuk fel. Fel a fejjel!
-Új stratégia:
Megírni a prezentációt már nincs időnk, így hát rá kellett
feszülnünk az internetre, és találni valami olyan prezentációt
országunkról, amit elmondhatunk majd a képeink mellé. Mert képeink
legalább voltak. Bár akkor még nem sok dologról. De egyről mindenképp.
Amit kihagyhatatlannak éreztünk az országról szóló prezentációból; a
világhírű magyar pornóiparról :D
És ebben a tervben legalább Oli is teljes hatásfokkal ki lesz
használva, hiszen már csak rá számíthatunk, hogy a mi vadfordításunkat
finomítja.
Eközben én megpróbáltam kitalálni valami új édességet, ha már az
eredeti „piskóta-keksz" kidobásra lett ítélve. Választásom a mákos
gubára esett.
Ekkor már reggel hét óra elmúlt, és drága Anyámat akkor
hívtam,amikor a leginkább utálja felvenni a telefont. Éppen buszozott
ki Pécelre dolgozni. Kb. az egész busz tisztában lett a mákos guba
receptjével, ahogy elhadarta nekem fél perc alatt, mivel tudta, hogy
arany áron hívom mobilon!
OK. 8-kor nyit a Maxi, Tibit elküldtük boltba mákos gubához
cuccokért és, hogy előtte menjen haza a bundás kenyér hozzávalóiért,
amit két nappal azelőtt ügyesen ott hagytunk nála.
Ja, és persze szerezzen be legalább egy magyar zászlót Halmstad
igen csak másik végéből, Harmath úrtól, aki a magyar közösséget fogja
össze itt Halmstadban. Dekoráció kipipálva (szánalmas, nem? :D )
OK. Mi eddigre Tomival megtaláltuk a mentőangyalunkat, direkt nem
mondom meg, melyik oldalon, be ne pereljenek, elég annyi hozzá, hogy
gusztustalanul nyilvánvaló helyen találtunk egy magyar bemutatást
magyarul,angolul (nem, nem a turisztikai hivatal honlapjáról szedtük
le, hanem, a www.s.o.s.prezentaciomagyarorszagrol.hu-ról , arról ;D
Eddigre Olinak már világossá vált a feladata; átírni ezt az angol
szöveget úgy, mintha mi írtuk volna. Amikor megérkezett 9kor és
elkezdte olvasni a szöveget, biz jó párszor szakadt a röhögéstől, hogy
mi lett volna, ha ezzel a szöveggel odaállítunk. Kicsit levágós volt,
hogy idegen tollakkal ékeskedünk :P
Ekkor Tibi felhívott és a lehető legrosszabb hírekkel kezdte.
AD1: Itt a mák, mint olyan, kábítószernek minősül, ezért nem is
lehet kapni boltban, kizárólag gyógyszertárban kapható, grammra mérve,
méregdrágán. Mákos guba kilőve.
AD2:alálkozott Irma nénivel, aki közölte vele, hogy annak ellenére,
hogy az elmúlt héten sokan rácsodálkoztak Strandparkenben a bundás
kenyerünkre, amitől mi azt hittük, hogy az magyar kaja, valójában
egyáltalán nem az. A svédek is ismerik, és meg is van rá a nevük; „
szegény lovas kenyere" .PONT.
Szerintem nem nagyon kell magyarázni, hogy itt szinte sértő egy
ilyennel várni a vendéget. Sós bukó, édes bukó. Kb. másfél óra múlva
ott kell lennünk készülődni a toronyba, tehát semmire sincs időnk.
OK. Internetezés, kaja keresés ezerrel, csak a kaják nevét átfutva
megtalálom a somlói galuskát, amihez a hozzávalókat megrendeltem
Tibitől.
Csóri gyereket látni kellett volna, amikor kialvatlanul
visszaérkezett a szobánkba, elején egy 10kilós táskával, hátán egy 12
kilóssal, meggörbülve, mindenről lemondó tekintettel. Komolyan
baromira sajnálom, hogy annyira kapkodtunk, hogy nem készült róla
fénykép. Kihagyhatatlan élmény volt!
Közben Édesanyámat újfent a legjobbkor zavartam, amikor éppen volt
nála egy ügyfél. De nekem viszont életbevágóan fontos volt megtudnom a
sajtos rúdja receptjét, amire ő diplomatikusan annyit mondott, hogy
majd elküldi e-mailben, amint lesz egy kis ideje. Ezúton is nagyon
szépen köszönöm, és még egyszer bocsánat. Szeretlek, Anyukám!
Nos, interneten megtaláltam a sós rudacska receptjét, amit elkezdtem csinálni.
Talán valahol itt volt a legabszurdabb kép, amikor 10óra körül egy
literes Smirnoff vodkás üveggel nyújtom a tésztát a nylon terítőn,
amire akármennyi lisztet szórok, csak a tészta lesz egyre lisztesebb,
de ugyanúgy ráragad az asztalra. És persze közben ver a víz a
fáradtságtól, meg a meleg sütőktől.
OK, ez letudva, bent van a sütőben. Jöhet a somlói... Ezen a
ponton olvastam bele először a receptbe, túl a hozzávalókon. Szerintem
nem kell mondjam, hogy azért igen csak összecsináltam magam. Én, aki
egy sima piskóta tésztát sikeresen szar ízű kekszé varázsoltam, most
kiválasztottam azt a receptet, amihez legalább 4 különböző
kisebb-nagyobb lábast kell a tűzhelyre rakni, egyenként legalább 5
összetevővel, és akkor az időrendi sorrend fontosságára már ki sem
térek.
Eddigre a prezentációval ott tartottunk, hogy rájöttünk; esélytelen
az Oli által átírt szöveget megtanulnunk alvás nélkül fél óra alatt,
akár mennyire is konyhanyelv, akár hogy le van rövidítve. FELEJTŐ!
Tomi még valahogy próbálta oltani a tüzet a szobába a gép előtt, én
eközben harcoltam a vaníliarúddal és a rumaromával a konyhában, Tibi
meg elindult a toronyba, hogy Ramona, a tanárnő lássa, ott „vagyunk".
Még utolsó tanácsként megbíztuk Tibit, hogy ha tud, beszéljen a nővel,
hátha elhalaszthatnánk egy másik időpontra ezt az egészet.
Tibi nem szarozott, be ment a toronyba, meglátta a nőt, és rögtön
azzal kezdte, hogy a laptopunk meghalt, a prezentációt az utolsó
órákban alvás nélkül dobtuk össze, a kajákról meg annyit, hogy az
egyik szarabb, mint a másik. Erre a drága tanárnő, aki bármit
mondhatott volna, pont azt mondta, amire senki sem számított: „ Kedves
Tibor, ezen a napon rajtatok kívül még 10 ország tart prezentációt, de
várjunk csak egy picit.......most nézem a lapomon, hogy ti nem is mára
voltatok beírva. No, sebaj, ha már készültetek, kíváncsian várom,
milyen lett!" És egy mosoly!
Hát mi ezen a ponton mondtuk azt, hogy VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ
valamint, hogy VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!
Ez meseszép! Ha kussolunk, vagy akár, ha csak elalszunk a vérbe, akkor
se lett volna semmi. De mivel Tibi rögtön odament magyarázkodni,
tálcán kínáltuk fel a hullafáradt énünket a tanárnak és a
Nagyközönségnek!
Kaja elkészült, lett, amilyen lett, én itt már lefostam mindent.
EGYENEK OTTHON EZEK AZ INGYENÉLŐK!!! (és sírva röhögtem)
Tomival induláshoz készülődve még azon viccelődtünk, ki maradjon
itthon, de amikor én komolyan bejelentettem, hogy inkább itthon
maradok, mint ott égjek, közölte Tomi is véresen komolyan, hogy ha én
itthon maradok, biz ő sem mozdul ki a kis faházból.
OK. Tibit nem szopathatjuk be ennyire, irány a torony. Én életemben
nem voltam olyan fáradt, mint akkor, szabályosan elaludtam a biciklin
odafelé tekerve (!)
Odaérve annyit tudtunk kikönyörögni, hogy mi legyünk a 10. előadó
ország, így nyertünk időt háromig. De mire? Három mosott szar ott
állt, szöveggel ugyan, de hulla aggyal. Képeink voltak, meg a nullával
egyenlő improvizációs képességünk.
Legalább a recepciós lány aranyos volt a toronyban, akitől kértünk
filceket, hogy rajzoljuk magunknak magyar színű névtáblát! A
felkészültség netovábbja. Az a névtábla most is itt vigyorog rám a
monitorra ragasztva! :D
A kajánkról annyit, hogy 5 perc alatt elfogyott a somlói, a sajtos
is kb. 10 alatt.
Én hulla fáradtan ott állok, „Igen én csináltam. - Nagyon finom!
-Óó, köszönöm!" társalgások közé el-el vegyültek ilyenek; jön a
paraszt, és bekérdezi:" Ez desszert?" A somlóira, érted?! Én ott már
csak magyarul tudtam válaszolni. „Nem bazdmeg, ez magyar dinnyés marha
pörkölt szódavízzel, amolyan sörkorcsolya gyanánt!!" Pöcs.
Lement a 9 ország előttünk, nem volt mit tenni, ki kellett állni.
Képeinket betöltötték, elkezdtük a prezentációt. Aminek 10 percig
tartania kellett. Egy bő percet nyertünk az elején azzal, hogy én
magyarul szóltam a néphez egy köszöntőt, amit Tibi fordított. Hurrá
még 9 perc. Lássuk a képeket.
Minden -féle kamuk, -királyi városaink- részhez Gödöllőről képek,
ott már volt minden kérem!
A tanár ott veszítette el a belénk fektetett bizalmát, amikor az
egyik képet látva hangosan így prezentáltuk; "Íme itt egy vár. Vagy
talán egy templom? Nem ez szerintem egy vár. Vagy mégis egy
templom..?..."
Olyan 6 perc alatt átszaladtunk hazánk érdekességein, és már csak
pár kép maradt. Beszélnünk kellett a fociról, hiszen mindenki beszélt
róla. Mi a magyar válogatott képét hoztuk be az első diába, majd a
következőbe a kép beúszott a béka segge alá. Na azt nem tudtuk, hogy
ezt kurvára nem érti senki. Ott volt egy pillanatnyi zavar, amire
megértettük, hogy a kép a minőséget szimbolizálja.
És végül egyetlen egy témánk maradt, kb. 3-4 képpel, és 2-3 perc,
amit még ki kellett töltenünk. Igen, ezek a képek a pornóiparról
szóltak.
A prezentáció vége az lett, hogy a 20. percnél megtapsoltak minket!(
hát ez van, ha a magyar embert hagyják a pornóiparról beszélni)
Azóta is találnak be minket emberek, vagy hogy ott voltak, vagy, hogy
egy haverjuk volt ott, és hallottak a pornóiparunkról, szóval, ha
tudunk, mondjunk már pár weboldalt, ilyesmi.....
Hatalmas siker lett, azóta is azt emlegetik, hogy a miénk volt a
legjobb. Egy aprócska baki azért akadt;
A prezentáció után félrehívott minket a tanár. " Kedves Fiúk, én
nem igazán így képzeltem el a prezentációt, kimaradt belőle
például(és itt vagy 186 dolgot említett), valamint, oké, én nem vagyok
ellene annak, hogy ismertessétek az erotikai vonzatát is
országotoknak, de ez már inkább vicces volt, mint komoly, ami nem jó!
Szóval két hét múlva ismételjétek meg, vagy nincs meg a tantárgy!"
:( :( :(
Pár szösszenet:
Mivel a pornóipart ismertettük, nyilvánvaló, hogy beszéltünk arról,
hogy milyenek a magyarok; bevállalósak!
A másik, hogy nem véletlen, hogy viccesnek hatott a pornós rész,
mivel a kb. 70 jelenlévő srác, mikor meglátta a képeket, majd
hallották az adatokat, kéjesen vigyorogtak, röhögcséltek.
Szóval ennyi.
Holnap megint prezentálunk, már most készen vagyunk, tehát aludni is fogunk!
A mostaniban szó esik az éghajlatról, az emberekről, a Rubik kockáról,
Neumann magyar logikájú számítástechnikai újításairól, de az a 100
ember, de legalább abból 70 úgy is egy dologra vár majd. A PORNÓRA!!
Ezek a történetek azt tükrözhetik, hogy mi csak trógerkedünk idekint,
és szarva az egészre az utolsó pillanatokban kapkodunk.
Tény, hogy rengeteg időnket rosszul osztjuk be, bizonyos részét
egyszerűen elszarjuk azzal, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítunk,
és így túl sok időt szentelünk a mosásra, főzésre, ilyesmi.
De mindenképpen szeretném elmondani, hogy amikor azt mondom, hogy „na
és akkor nekiláttunk a feladatnak" akkor az persze korán sem azt
jelenti, hogy akkor nyitjuk ki először a könyvet. Mármint ami a reál
tárgyakat illeti ;)
Üdvözlök, puszilok mindenkit,(kit-kit neme szerint)
Szép napot, sok napfényt és még több mosolyt kívánok!
Köszönöm a türelmet!
Peti
KÉPEK!!
Töltöttem fel pár képet a helyszínről iwiwre.
Nem az összes, de lesz majd egy külön weboldalunk erre a célra.
Egyenlőre kérlek, érd be ennyivel.
Köszönöm!
Szép napot!
„KÉRLEK SZÓLJ RÁJUK, HOGY VEGYÉK LE A GOLFCIPŐIKET....”
Szia Kedves Olvasóm!
Köszönöm, hogy ismét szánsz rám egy kevéske időt!
Nem ígérem, hogy tudom folytatni a film-szerű történetmesélést, tehát, hogy minden szépen, időrendben követi egymást, hisz oly sok dolog történt, és történik itt velem, hogy mostantól talán bölcsebb, ha szemezgetek az emlékeimből... De azt bíztan állíthatom, hogy érdekességekben nem lesz hiány, és hogy a naplóm mit sem veszít a minőségéből!
Talán akkor először térjünk ki arra, amikor itt létünk 3., talán 4. napján megnyertünk egy autós, városmutogatós túrát Sanyi bácsival. Magának a lehetőségnek nagyon örültünk, és aranyos gesztusnak tartottuk. Csak, hogy amikor beültünk és elindultunk, ráébredtünk, hogy ez a túra inkább szól a fohászról, mint bármi másról. Én talán akkor kötöttem be magam életemben először a hátsó ülésen, de legszívesebben még az alsógatyámat is a vonóhorogra akasztottam volna, ha ez növeli a túlélési esélyeimet egy frontális ütközés esetén.
Maga a szekér egy kb. 15 éves öreg Volvo, ami méreteit tekintve valahol a V43-as GANZ mozdony és a repülőgép-szállító anyahajó között van félúton. Hatalmas.
Kezdeti izgalmunkat csak fokozta, mikor észrevettük, hogy itt a kereszteződésekben olyan teli zöldet kapnak az autósok, hogy ennyi irányból még a roncsderbin sem érkezhetnek. Kaotikusnak tűnt először, de úgy a harmadik lámpánál megszoktuk. Mi. De Sanyi bácsi már kevésbé. Ő egész egyszerűen konkrét célokkal ül a volán mögé, konkrét útitervvel, és aki ezt az utat keresztezi, az potenciális ellenfél számára. Cifra káromkodások hagyták el a kormány mögötti légteret, és ha ehhez hozzá tesszük még azt, hogy az itteni rendszámok egy az egybe olyanok, mint otthon( 3betű – 3szám ) hát tisztára, mintha otthon kavarognánk Apámmal a dugóban :D
Sebaj, kezdtük átlátni Sanyi bácsi vezetési szokásait, már-már elkezdtünk oldódni, amikor is leértünk a tengerpart egy igen szép részére. Ott a rutinfeladat adott volt; meg kellene fordulni. Először úgy látszott, Sanyi bácsi felmérte a tereptárgyakat, és észben tartja azt is, hogy a járgány fordulóköre kb. 4 hetár, de a fordulat 320. fokánál úgy átgázolt egy betontesten, azon a jó 35-40 centi magas fajtán, hogy a vérkeringésünk újból megfordult. Nem mondom, örömmel szálltunk ki a vasból, szívni egy kis friss levegőt, felszabadulni, érezni, hogy élünk!
A legtöbben tudjátok, hogy állok az autózással, és, hogy már jó pár pár órát tapostam a gyeplőt igen sok kocsiban, de ez volt életem legfélelmetesebb túrája!Tényleg féltem!
Ha már úgy is itt tartok, megemlítenék egy közlekedési szabályt; Svédországban az út szélén, az út mellett csak menetiránynak megegyezően lehet parkolni. Ám, hogy ez mindenki számára kivitelezhető legyen, a legtöbb utca vége egy körplacc, ahol meg lehet fordulni. Na mi is egy ilyenhez értünk, amikor rutinozni kellett egyet az öreg Volvoval. De végül természetesen szerencsésen hazaértünk, és azóta Sanyi bácsiék már több ízben odaadták a kocsit, vagy ha valahova kellett menni, mi voltunk a sofőrök. Irma néni aranyos volt, meg is dicsért, hogy jól vezetek( köszi a rutinlehetőséget, Drága Szüleim ;-)
Hoppá! Majdnem elfelejtettem;
Ezután történt az, amin azóta is szakadok a röhögéstől!
Átértünk Sanyi bácsiékhoz. Ismétlem, pár napja voltunk idekint, és Irma néni talán azelőtt egy nappal panaszkodott a halmstadi vízvezeték-hálózatra. Mert, hogy nem lehet a papírt a vécébe dobni.
Mivel mind a 3an voltunk már Görögországba( és mindegyikőnknek felejthetetlen élmény volt), ezért nem nagyon fokoztuk ezt a párbeszédet, hiszen hát van ilyen máshol is.
A tengerparti túráról visszaérve jól tele ettük magunkat Irma néni isteni főztjéből, miután egy kellemes, fél órás szieszta következett. Ezt Tomi zavarta meg azzal, hogy ő bizony gyakorlatban is ki szeretné próbálni a PVC csőhálózatot. Bement a vécébe, de nem telt bele 10 másodperc, már újból kint volt. Mivel Tibivel mi tudtuk, hogy a gravitációval nem lehet ilyen ormótlan tréfát űzni, Tominak valószínűleg nem sikerült a terve. Szóvá is tette aggodalmát: „Ha nem lehet lehúzni a papírt, hol a kuka a vécé mellől?”
A kérdés jogos volt. Mi csak annyit tudtunk neki javasolni, hogy talán kérdezze meg Irma néniéket. De azért ehhez látni kellett volna szerencsétlen Tomit, ahogy kérdőjel alakba meggörbülve, gyöngyöző homlokkal jelzi a fizimiskája, hogy az ideje vészesen fogy. Itt már röhögtünk, de ez semmi. Tomi ezzel a tánciskolás beállásával átkocogott Irma néniékhez, ahol a két Öregen kívül éppen a két 20 év körüli unoka is ott volt. Tomi, a lehetőségekhez képest leplezve a dolog időszerűségét, feltette a kérdést, amire Irma néni megadta a több, mint kielégítő választ. Egész egyszerűen az egész család szeme láttára benyúlt a kredencbe, és elővett egy Szilvia papírtörlőt.
„Tomikám, én erre gondoltam, ha csak ez van otthon éppen, véletlenül se dobjátok a vécébe!”
Na erre Tomi szóbeli reakcióját szerintem fölösleges lenyomoznom, ezen a ponton az ember mondhat bármit, mondhatja például, hogy akkor ő most leballag a kertbe lerozsdamarózni a kerítés zsanérjait, már a tapéta is tudta a szobába, hová visz az útja! :D :D
Hatalmas szakadás volt ez ott, abban a percben.
És ezt fontosnak tartom említeni;pár kivételtől eltekintve sosem a másikunkon röhögünk, hanem együtt! Ez fontos!
Főleg tegnap volt nagyon fontos, amikor életünk legszarabb svédországi napját éltük meg..
(Most megkérek mindenkit, hogy csak akkor olvassa el, hogyha nem borítja ki a káromkodás, mert alább abból lesz bőven. Nem fogok rászokni erre a káromkodós írásra, hiszen ez egy BLOG, nem hallott szöveg, szóval itt keményebben hatnak azok a szavak. És persze tiszteletben tartom érettebb olvasóimat is, akiket abszolút megértek, ha mellőzni kívánják a szövegből a csúnya szavakat. Viszont nem vagyok hajlandó finomítani ezen a sztorin, mert ez így is csak a tizedét adja át a történtek negatív töltetének. És amennyire őszintén, élethűen próbálom visszaadni a pozitív élményeimet, amikhez hozzá tartozik a humor, számomra az ilyen negatív történetek velejárója a trágárság. Egy szó, mint szász; bocsánat, de ezt csak így lehet leírni.)
Történt ugyanis, hogy az itteni bürokrácia áldozatai lettünk.
Csak, hogy értsétek, egy pár szó az itteni „regisztrációról”;
Miután az ember fia ide téved, és ráébred, hogy dolgozni biz muszáj itt is, a legjobb, ha elmegy az itteni adóhivatalba. Ott regisztrálnak, kapsz egy adószámot, amivel max. az áprilisi utcabál záróünnepségén megtartott tombolán tudsz jó eséllyel regisztrálni pl. egy DVD lejátszóért, vagy egy kiló friss rákért, mert egyébként az ég egy adta világon semmire sem jó! :D
Ha ez a „nesze semmi...” szám megvan, máris mehetsz az itteni személyazonosító számodért. Az már tényleg egy használható valami.
És persze minden regisztráció és szám kipostázás között finom hetek telnek el. Körülbelül kettő minden számnál.(Anya, hiányzik a csókos okmányirodás ügyintézés...Nem szeretnél véletlenül itt dolgozni? :-P )
Na ennek a személyi számnak és a lakóhely igazolásról szóló szerződésnek a birtokában, valamint a mi esetünkben egy iskolalátogatási papír meglétével indulhat a munkakeresés. Most ez a projekt jelenleg úgy áll, hogy két hét múlva kezdünk elvileg egy újságkihordó cégnél. Hétvégi munka, a szabad ég alatt, az esős svéd ősszel, szóval jó eséllyel fogunk fossá ázni!
Van itt még valami, amit az ember szükségesnek érez, hogy egyszerűbb és könnyebb legyen az ügyintézés, ez nem más, mint egy kúrva műanyag kártya, amit ingyenesen elkészítenek itt bárkinek. Semmi egyéb, csak a már meglévő személyi számunkkal ellátott fényképes kártya. Hívhatjuk személyi igazolványnak is akár, de kérlek érezd ennek a tárgynak a lényegtelenségét, hiszen az adminisztratív része a dolognak megtörtént, tehát gyakorlatilag Svédország MÁR elismert itt élő lakosának. Na ahhoz, hogy ezt a nyomorult kártyát megcsinálják, majd hogy nem a svéd királyi család egy tagjával kell alkalmi szexuális kapcsolatot létesíteni!Vicc!
Tegnap reggel.
Csak annyit tudtunk, hogy megvan a számunk, és kéne a kártya. OK. Hol csinálják? Felhívtuk Robit, ő mondta, hogy a postán. + Kenny haverunk, a nigériai poéngyár mondta, hogy a bankokban is. OK.
Irány bankkártyát csináltatni a Nordea bankba. OK. Jó félórás út odáig, ott hasonló idő a bankszámla létrejöttéig, majd feltesszük az ügyintéző ízlésficamos 28-as banki alkalmazottnak, hogy hová üljünk fotózkodni, mert akarunk egy kártyát.
Erre közli a paraszt, hogy ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, az bizony csak úgy fog menni, ha tudunk igazolni legalább ÖT ÉVET(!!)amíg biztosan itt maradunk!OK.
Át a postára. 20 perces út. Ott egy kedves hölgy közli velem, hogy a posta bizony már baszik kártyát csinálni, szóval csak a bankba tudjuk megcsinálni. Feltettem a kérdést, hol van itt a legközelebb bank, mire ő elküldött egy onnan pár percre lévő szupermarkethez. De ez a postázás is volt cakompakk vagy 20-25 perc.
Odaértünk a bankokhoz. 2, közvetlen egymás mellett, egy Svedbank, és egy Nordea.
Bemegyek a Svedbankba, kérem, hogy legyenek szívesek megcsinálni a kártyát. Válasz; Csak ügyfeleknek”! Óóó, hurrá! Kb. egy órája csináltattunk egy számlát a konkurensnél, azért egy napra luxus 2 folyószámla.
Átmentem hát a szomszédokhoz, az én saját kicsi bankocskámhoz. Na és ott öntötte el a szar az agyam. Egy hülye picsa, 32 fogas vigyorral győzködött hosszú percekig, hogy ha egyszer megvan a levelem az adóhivataltól, nekem egész egyszerűen NINCS SZÜKSÉGEM A KÁRTYÁMRA!!!!
Na én ott, abban a szent pillanatban tényleg azon morfondíroztam, hogy kerül, amibe kerül, de én ezt úgy felrúgom, hogy valamelyik kommunikációs műholdra fog felakadni a sztratoszféra és az űr között. Menjen már a picsába, de komolyan!!Itt vagyok, se család, se a régi jó barátok, senkim sincsen itt jóformán, próbálom Drága Családom kasszáját tehermentesíteni, miközben egyetemre is járok, nem kevés feladattal elhalmozva, ez a kretén meg győzköd bárgyún vigyorogva, hogy mire van nekem szükségem?!!?!
Hát tudod, győzködje azt a szőke kis hülye gyereket, akinek annyi esze nincs, hogy ne a cipőjével homokozzon, hanem a műanyaglapáttal! AZT!! Ne engem! Nekem arra van szükségem, amit akarok. Ennyi. Hiszen azért akarom, mivel szükségem van rá!
Na ettől fogva akkora lett a fejem, mint egy dinnye, bár színe miatt inkább mint egy lenyugvó nap, és elfelejtettem választékosan angolul fogalmazni, maradt a „ Mi ez a szar hely itt?” „És mi a szent szar van itt?” valamint persze a jól bevált mód; testrészek nevének belefűzése egyszerű mondatokba.
Hívom Robit, aki segíteni akart, de csak rátett egy lapáttal; csak győzködött, hogy álljak ki magamért, és, hogy ne hagyjam magam, csináltassam meg, és kész.
Na ezután vissza mentem ehhez a Colgate reklámos idiótához, most már Tibivel, és elkezdtük neki elreppelni a mondókánkat. Hogy ez az egész Malmöbe hogy is megy.
Válasz; Akkor menjetek Malmöbe. Fúúúúúúú!!!!
OK. Irány a főpénztára a banknak, és beszélünk a vezetőfőatyaúúristenjobbkezefőfőasszonysággal. Előtte persze bementünk még egy 43. bankba, hogy ott talán orvosolják a problémánkat. Felejtő.
Na, a Nordea-ba elkapjuk Tibivel a főnökasszonyt, aki elmondta a bankja üzletszabályzatát, és hogy persze ő nagyon sajnálja, de ha nem igazolunk le a jövőnkből legalább 5 évet, nem tud segíteni. Ekkor előálltunk neki Kenny történetével, aki nigériai születésű, egy évet tudott leigazolni az 5ből, és gond nélkül megkapta a kártyáját. Erre mindenféle bámulatos kitérő választ kaptunk, amin úgy felhúztuk magunkat, hogy azonnal stornóztatni akartuk a számlanyitásunkat ezen a szar helyen. Ebben a szemét pénzintézetben senki sem ad egy normális választ, csak hülyének néznek. Vicc nélkül!
Odaállunk egy másik ügyintéző pultjához, hogy törölje még a házi kamerafelvételről is azt, hogy mi itt valaha voltunk, aki gond nélkül elkezdte megcsinálni ezt, de közbe csak röhögött rajtunk! És közben kérdezgette, hogy miért gondoltuk meg magunkat ilyen hamar! Én bekattanva félig ordítva közöltem vele, hogy ez a legszarabb bank Halmstadban, senki nem tud semmit, szóval ez volt a legszarabb választásunk. Ez elég volt ahhoz, hogy végre a munkájával foglalkozzon az a tróger.
Ok. Letudva. Törölve. Át a másik Svedbankba, ahol meg kell tudnunk, ott mi a szabály. Nem fogjátok elhinni. Ott vagy ezt az 5 éves játékot kérte tőlünk a pöcsfej(ezek mind ilyen 25-30 éves kutyák voltak aznap) vagy, hogy legyen egy svéd állampolgárságú rokonunk, aki leigazolja a személyünket és helyzetünket.
Szó szerint volt pofája full flegmán ezt mondani:”Szóval nekünk nem elég az, ha valaki idejön, és azt mondja, hogy blablabla...”. Na hát csontra húzott aggyal hagytam magam mögött a pultot, és a főtéren káromkodtam egy kiadósat. Kezdett az idegességem alább hagyni, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, ment át szépen szomorúságba.
Szóval teljese őszintén, senkinek nem kívánom azokat a tekinteteket, azt a bánásmódot, amit nekünk arra a napra kimért a sorsunk a „hű,de megértő” svédektől. Mintha egy világtalan senkiházi lennék, aki alamizsnáért fohászkodik. KOMOLYAN! A Moszkva téren tarháló, nyíltan cső részeg büdös, mocskos csövesre nem néznek úgy, mint aznap ránk jónéhányszor. Felháborító volt! Az, hogy európai állampolgárként ilyet meg kell élni a jólét és a fejlett gondolkodás mintaállamában. Pffúúúúj!
Na, már inkább letörve, mint bekattanva vissza mentünk az adóhivatalba, ahol úgy szint senki nem tudott semmit. Csak, hogy a bankok csinálják ezt a ;?&@+%= kártyát!OK.
Mellette van a rendőrség, hát átmentünk oda, ahol persze közölték, hogy ők csak svéd állampolgároknak adnak ki kártyát, nekünk nem tudnak segíteni! Köszi!
Utolsó lehetőségként elindultunk a Kären-be, az itteni Hallgatói önkormányzatba. Ott egy Sandra nevű csaj kedves volt és elkezdett telefonálgatni.
Jah, el ne felejtsem; bárhol ,ahol sorba kell állni itt számot kell húzni egy gépből. Még ha csak cigit akarsz venni a traffik-pultnál, akkor is. Tehát itt is.
Mi átlag európaiként megkaptuk a gépből a számunkat, és illedelmesen arrébb álltunk a géptől is és a pulttól is.
Csipog a tábla, hogy a 32es jön, azaz mi.
Odaállunk Tibivel Sandra pultjához, mivel közös ügyet intéztünk, ezért Tibi és köztem volt kb. 20 centi, már bőven intim szférán belül, de hát okkal, ugye.
Na és eme gyönyörű nap tortáján habként ki áll oda mellém vicc nélkül 12 centire??? Na ki?
Persze hogy egy földönkívüli. Mert, hogy ezt nem ember nevelte, az is biztos.
Egy gyökér bangladesi gyerek, egy kúrva 36os cetlivel a kezében ott várja az áldást, vagy tőlem az állast. Én tényleg olyan állapotban voltam akkora, hogy annyit sem akartam neki mondani, hogy „légyszíves, hagyj nekem elég szabad helyet.” mert bárhogy is reagált volna, ha arrébb is áll, én akkor is leütöttem volna. Nem keménykedek, de ott már tényleg nem lett volna választás. Inkább magyarosan(drága anyámtól tanulva :D ) taszítottam rajta egyet egy suta törzsfordítással, és amikor ellépett az a féreg a pulttól, akkora terpeszbe álltan, mint Béres Alexandra a fitnesz VHS-e borítóján.
És persze közben élveztem külföld előnyét, hogy senki nem érti, mit beszélek.
Pont ezért le tudtam nyugodni, mivel Tibivel röhögve megvitattuk, hogy jó, akkor legyen úgy, hogy az ő hazájába nincs adminisztráció, nincs bevásárlóközpont, nincs posta, nincs beton, nincs üveg, nincs semmi civilizált, de legalább azért a kúrva tojásért csak sorban kell neki is otthon állni a falu szélén, nem?!
Nem hiszem el, hogy nem igazítják csinosabbra a szájnyílását egy tompa kaszával, amikor így gusztustalanodik otthon, mint mellettem. A türelmetlen formáját...
Miért türelmetlenkedik? Ide már ideért az internet, nyugalom.
Vagy fél, hogy nem jut sorra? Itt van olyan, hogy nyitvatartási idő. Az köti a dolgozókat is.
És persze eközben a szomszédos pultnál ennek a pöcsnek egy másik atomfizikus- sakknagymester honfitársa értetlenkedett,mi több lázadt, hogy az ő bangladesi regisztrációs száma, amit egy közepes méretű, nagyjából 235-317gramm súlyú, dongaszárnyú sárgarigónak a híg fosával hordtak fel egy taiwani ruhacímkére, na az a szép szám miért nem ér itt lófaszt se.
Ezeket lenyelve végre eljutottunk a válaszig, azaz, hogy Sandra se tud nekünk semmi építőjellegűt tanácsolni. :(
Ezek után mi már csak nevettünk. És ennek örülök nagyon, hogy ilyen arcok vagyunk. Szóval, hogy az agyunkban rengeteg érzés legeluralkodottabb szintje után van egy visszacsatolás a humorhoz és a nevetéshez. Ez tesz minket ellenállóvá. És szerencsésebbnek érzem magunkat azoknál, akik csak azért ellenállók, mert egész egyszerűen lepergetik magukról a dolgokat; vagy nem hatják meg a történtek, vagy véleményük nem lesz róluk. Tehát a mi fajtánk valahogy több mindent megél, átél, de a vége az akkor is egy akkora fáradt röhögés-nyöszörgés, mint akkor, ott a Kären előtt.
Addigra, feladva a személyi kártya utáni hajszánkat, nekiindultunk a szemben lévő épületnek, aminek az ötödik emeletén van a munkaközvetítő a HH(az egyetemem) diákjainak.
Ám amikor ott közölték kerek perec, hogy nekik biz jóformán egy darab munkájuk nincs, ahol nem kell svédül beszélni(beleértve a biztőrködést, meg még a konyhai mosogatást is) na azután már úgy szakadtunk, hogy a nő nyíltan hülyének nézett minket. A lift zúgott a kacajunktól lefelé menet.
Leértünk a térre, ahol eldöntöttük, hogy ha már legalább 6-7 óránk(!!) ráment arra a fránya plasztik kártyára, akkor legalább a Svedbank-ba megcsináltatjuk a bankszámlánkat. Aztán kész, elfelejtjük ezt a napot.
Ahogy odaértünk, Tibi közölte velem, hogy az a nő, akinél villog a sorszámunk, a múltkorában csúnyán elhajtotta, mert csak adó száma volt(a tombolajegy) személyi száma nem. Tehát elég nagy hendikeppel indult az utolsó ügyintéző meeting. Ám de csodák csodájára, ez a mélyen legbelül igen is kedves középkorú hölgyemény olyan kristály tisztán elmagyarázta nekünk a szabályokat, hogy az már jóformán hihetetlen. Egész egyszerűen most megcsináltattuk a bankszámlánkat, és amikor a munkaadónktól megkapjuk rá az első fizetést, abban a pillanatban mehetünk be a bankba, és ők szívesen megcsinálják nekünk azt a %/)”+;@$ rohadt KÁRTYÁT !!!
Még kis számlatömböt is kaptunk a folyószámlánk mellé, szóval akkor és ott királyoknak érezhettük magunkat :D (De azért hozzá tartozik, hogy jelenleg egy kétkilós, félzsíros kecskesajtot sem tudnánk fedezni a cetlikkel, de legalább van.)
(mint a tömörkényi gyerek, aki mondta egyszer régen nekem, hogy neki biza van egy American Expressz hitelkártyája. Jó, mondom, ez mesés, és a magtárba vagy a telefonfülkébe tudsz vele fizetni??!?)
:D :D :D
Mára nagyjából ennyit szántam, legközelebbi céljaim között van, hogy egy picit alaposabban kivesézzem a szituációt, ahogy élünk, ahol élünk, ilyesmi...
Köszönöm a figyelmed, vigyázz magadra és ha legalább egyszer mosolyogtál ezen az új bejegyzésemen, én már boldog vagyok!
Minden jót!!!
Peti
SAJTOS KENYÉR NARANCSJAMMEL, RÁNTOTT KARAJ RIBIZLILEKVÁRRAL...
Szépeket! Bele is vágnék...
Elérkezvén Halmstadig, elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy végre megpihenjünk. Ezt konkrétan úgy terveztük, hogy majd valami jótevő kijön a vasútállomásra értünk, és elrepít a szállásunkra.
Ezt még megelőzte egy felismerés, hogy skótok voltunk kifizetni 5 koronát a WC használatért a halmstadi vonatállomáson, pedig speciel nekem már órák óta a szememet nyomta belülről a hólyagom :D
Ahogy kiértünk a várakozó placcra, észre vettünk egy srácot, aki sejtelmesen hasonló adag motyóval várakozott pár méterrel odébb. Szóba elegyedtünk, és szinte rögtön megtaláltuk a közös hangot. Ő Oliver. Egyszerűen csak Oliv. Itt most illő egy kis bemutatás, mivel a legjobb külhoni cimboránkról beszélek;
Ő egy 29 éves német srác, tanárnak tanul, itt fog diplomázni, és van egy aranyos kis felesége, és két tündéri pici lánya. Számtalanszor járt már az Államokban, angol tudása ezért kifogásolhatatlan, és tanári vénája miatt ez a tudás szépen lassan át ragad ránk is. Valamint érdekesnek tartom azt is, hogy mi magyarok mennyire nem tudunk semmit az Államokról. Természetesen senki nem fog álmatlanul forgolódni éjszakákon át emiatt a hír miatt, de Olival rengeteg amerikai komédiát nézünk YouTube-on, és biz legalább a poénok fele magyarázatra szorul. Új szerelmem Eddie Murphy, pontosabban a 80as években, 90es évek elején készült telt házas, stadionos stand-up comedy-ei. A legesleg- természetesen, amikor az apját parodizálja ki. Mindenkinek ajánlom,a ki érti!!
Bocsánat, talán egy picit össze vissza ugrálok a topicok között, de talán ez csak azért van, mert egyre inkább kezdek önmagamra találni ezen az új „dumafórumon”. Kedves Olvasó, sok szerencsét a továbbiakhoz! :D
Vissza a történethez..
Olival összecimborálva, akkora már nagyon éhesen, szomjasan, kopogó szemekkel figyeltük a fogadó bizottságunkat. És akkor megtörtént a csoda. Imáim meghallgattattak; az első két nő, akiknél volt legális okom a szóba elegyedésre, szőkék voltak és kék szeműek. Egyem a szívét a viking őseiknek, hogy nem paráználkodtak barnákkal.
Nagyon rutinosak és segítőkészek voltak, mintha legalább is minden nap kijönnének legalább 40 emberért ugyan ide.
Elvittek a szállásunkra, Strandparkenbe, amit még azóta sem tudok másként látni, mint elsőre; egy hatalmas diáktábor, rengeteg faházzal, max. 200 méterre a tengertől. De vicc nélkül, annyira hamisítatlan diáktábor feelingje van a helynek, hogy minden reggel, amikor kimegyek a teraszunkra, valahogy várom az elrohanó számháborúzó napköziseket. Komoly helyszín!
Na de ez csak a vizualizálása a helynek, és ha lesznek képek feltöltve ide, rájöttök, miért ezt írtam elsődlegesen, nem lenne ehhez a szép helyhez illő, ha a helyszínrajz előtt rossz szájjízt kreálok. Pedig az események ezt igen csak generálták.
Szóval, ideértünk, szép és jó, kaptunk SIM kártyát, amin ingyen hívjuk egymást, mi egyetemisták, ami hatalmas dolog!Ez még jó volt. Majd bemutattak minket Cristhiannak, a kb. 60pár éves landlord-unknak, ami már kezdett egy picit nem teljesen jó lenni, de amikor beközölte, hogy sajnos egy 2005ös tűzvész miatt csökkent a hely kapacitása, és az új házakra 3hetet kell még várni. Tehát kezdhetek komolyabb érzéseket táplálni Tomi iránt, mert vele fogok lakni. Na hát az olyan volt, hogy olyan nincs is.
Félig még a hír hatása alatt állva, a landi pulltján kábán könyökölve követelték a bankkártyámat, mert persze az üzlet az üzlet, és foglaló valamint lakbér hiányában aligha tehetem le végre akárhova is a seggemet. Na ettől aztán, mint egy kábítós, úgy elszédültem, mivel a csekkemen ugyanaz az összeg állt, amiért elvileg egy saját, csak is saját, osztatlan, 14 négyzetméteres szobát uralhatok. Ehelyett egy max. 10, de barátok között inkább bő 8 négyzetméteres, emeletes ágyas, 1-internet kiállású börtöncellán kellett megosztoznunk rabtársammal. Őt autólopásért hozták be :D
Na végül is, mivel, hogy hamisítatlan magyar faszagyerekek vagyunk, a kimenekített röviditalokra bíztuk lelki békénket, elég nagy sikerrel! Nagyából elpakolásztunk, de ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint amikor arra köteleznek, hogy rakjál bele egy vödör földet egy két decis pohárba. Kb. ilyesmi arányban álltak a ruháink és az egy szem szekrényünk egymással.
Végül maradt az, hogy félig meddig bőröndből éltünk, és még mindig nagyon éhesen, ám már kevésbé szomjasan elindultunk Tibi szállásadóihoz, a kint élő idős magyar házaspárhoz.
Ekkor úgy 6 óra lehetett. Kb. 25 perces séta, rátalálunk a házukra, és ennyi.
Tehetetlenek voltunk, mivel a telküket határoló, a térdemig érő kerítés barátságosnak tűnt, de sehol egy csengő.
Fönt viszont várt minket az estebéd, tehát esélytelen volt a várakozás. Elkezdtünk hát hangosan köszöngetni, kopogtatni az összes alsó szinti ablakon, még jó, hogy ők a másodikon laknak :)
No de végül is, max. 10 perc várakozás után Sanyi bácsi ajtót nyitott, és bebocsájtást nyertünk...
Fönt találkoztunk a konyhában Irma nénivel, akit nyugodt szívvel nevezhetek az itteni nagyinknak( Jutka néninek üzenem, igaza volt, tényleg lett kint egy pótnagymamánk)
S most pár szót róluk;
Orosházáról indultak anno, Budapesten élve egy pár évet nekivágtak a nagyvilágnak, kb. 35 éve, érintették egy kis időre Dániát is, de lényegében idejük jelentős részében Halmstadban éltek. Irma néni a házukkal szemben elhelyezkedő, SKF csapágygyárban dolgozott évtizedeket, onnan is ment nyugdíjba. Mára a csapágy gyár nincs, a régi épületének egy részéből MAXI szupermarket lett, a többi terület pedig az egyetemé lett. Ugyan is Tibinek akkora mázlija van, hogy vicc nélkül maximum 3 percre lakik a legtávolabbi iskolaépülettől!
Sanyi bácsi sajnos az elmúlt években kapott két agyvérzést, aminek a következménye az lett, hogy ha akar mondani valamit, sokszor előfordul, hogy helyette egy teljesen másik szót mond. Erre az unokája, akivel Pesten találkoztunk, akin keresztül létrejött a kapcsolat, és akinek ezúton is szeretnénk megköszönni a közvetítést, és a segítséget, szóval felhívta erre a problémára figyelmünket, de mondhatni kellemes csalódás volt az, hogy Sanyi bácsival simán jól el lehet beszélgetni! Nem olyan nagy ördöngösség megérteni, főleg ha Irma nénivel van, akinek csak 2 szót kell mondania, és ő máris elmeséli azt a történetet, amire Sanyi bácsi gondolt. Ő egyébként egy igen nagy tudású fotóművész, anno versenyeket is nyert. És a teljes tiszteletadás; a mai napig le tud ülni a PhotoShop elé, és igényesen, stílusosan tudja preparálni a képeket!Le a kalappal! Volt olyan kedves, és nekünk is készített pár képet.
Ő az élő példája az itteni egészségügynek. Olyan szinten rehabilitálták kétszer is hónapokon át az agyvérzéseit követően, amilyenre otthon vicc nélkül szerintem csak a nagyon-nagyon exkluzív, totál magánklinikákon egy 6-7 számjegyű összegért számíthat az ember. És ezt itt mind szinte ingyen, belefoglalva az „egészségbiztosítás” fogalmába.
Meg is van; ezt a sok fiatal szőke szépséget haza kéne importálni Magyarországra, otthonról meg a szegény betegeskedő idős embereket ide küldeni egy fél évre, meggyógyulni. Persze a lányok maradnának otthon :D Na jó, csak 32ig. Utána várja őket itt a munka :D
Tehát, miután picit bemutatkoztunk nekik, Irma néni elkezdte az onnantól számított bő egyhetes szeánszát; isteni ételt szolgát fel nekünk. Ha jól emlékszem, az első bolognai spagetti volt, és mi úgy jól laktunk, hogy össze-vissza pattogtak a gatyagombok az asztal alatt. Azután szépen lassan be lettünk mutatva a svéd ízvilágnak, amint azt a bejegyzés címe is mutatja .Tehát, gyerekek, akik hozzám hasonlóan nem elégedtek meg a vajas kaláccsal, egy percig se aggódjatok, vannak még olyan országok, ahol mindenki össze eszik mindent mindennel!
A fejedelmi lakoma után Irma néniék felajánlották, hogy nyugodtan aludjunk ott az első este mi is Tibi házrészében, de mi udvariasan megköszöntük, mert úgy voltunk vele, hogy még haza kell menni pakolni. Még ha csak pakolni mentünk volna haza...
Mire visszaértünk hűvös, nyirkos cellánkba a 14be, addigra itt már állt a bál. Olivék már ismerkedtek mindenkivel, és lassan kezdett összeállni a kép, kik is lesznek a szomszédjaim a házban. köhécsköhécs...igazából nem vártam ilyen nagy szintű tesztoszteron túltengést, de addigra már örültem, hogy lyuk van a szobakulcsomon.
Szóval a felállás, a zsúfolt hetekre a következő;
2 lengyel lány, Martha és Patricia,
1 kínai srác, Erik,
3 török srác, Oz, Özgür és Eren,
4 német srác, Michael, Cristian, Daniel és Sebastian,
és persze végül, de messze nem utolsó sorban a két magyar úriember, Tom és Jómagam.
Na hát így, egy tucatnyian kezdtük közös életünket. Elkezdődtek a bulik, és az együttéléssel járó apró-cseprő gondok. Az első aranyos talán az volt,amikor a 3. nap Michael beinvitált a vécébe, hogy megmutassa, mily becses módon van lepissantva a vécécsésze előtti pár négyzetcenti. Mivel senki nem vállalta érte a felelősséget, én elneveztem, és azóta is csak „Senki földjének” hívom.
Majd pár nappal később egy cetlivel találta magát szembe az ember a falon, amikor betért egy könnyítésre; „Ne hugyozz a vécé köré!” ez eléggé megindító volt a számomra, ezért tollat ragadtam, és feljegyeztem az én kis ajánlásomat az új szabály alá;” Just keep smilling! :D”
Sajnos a probléma továbbra is fent állt, ezért Michaelék kb. egy bő hét múlva megfordították a lapot, és eképpen folytatták;” Állj közelebb! „ő” rövidebb, mint gondolod! Ezt etikai okok és fizikai adottságaim miatt nem kommentáltam.
EMBEREK!!!MEGSZAKÍTJUK BESZÁMOLÓNKAT, HISZEN CSODA TÖRTÉNT!!!!!!
BEKAPCSOLTÁK A FŰTÉST!!!JUPPPPÍÍÍÍÍÍÍ!KÖSZI LANDLORD!MÉG MINDIG NEM SZERETLEK, DE KEZDESSZ JÓ ÚTRA TÉRNI, EZT BECSÜLÖM!
Ja, ha már itt tartunk, nem tudom, említettem-e már, hogy a 4. itt töltött hetünkön még mindig együtt lakunk, az új házak, amik csak itt Strandparkenben újak, amúgy használt horgászkéglik, na azok barátok között, is csak félig készek, az internetünk az első héten elment, azóta is csak egy olyan lassú szart kaptunk vissza, hogy tényleg megalszik a cybertej a szájába. És a drága landlord akármikor kérdőre vonjuk, mindig roppant diplomatikus választ ad: Következő hétfőn.
De ezt mindenre!!
Persze ez egy tróger, hisz a „következő” relatív állítás, ha nem tudod honnan számítjuk, sosem lesz következő. Vagy ha éppen vagy olyan bunkó, hogy eltold a képedet a kis házába, hogy ott vond kérdőre, rögtön betalál:”Hello barátom!Fizetni jöttél?” Hatalmas!Az egész hely ezen röhög. Én velem ezt akkor játszotta el, amikor 2 napja fizettem ki a lakbért. Szerintem a kissé manipulálhatóbb társaim már helyet váltottak 2012 áprilisáig. Hülye pöcs. De tényleg!Semmit nem intéz, és a hely havi forgalma több, mint 21millió forint. Ez csak a lakbér. Géppark a sulitól, olyan istenverte multicar-ral vágják a füvet kéthetente, hogy én azzal hazáig mennék.
Víz ingyen, amúgy fosszilis tüzelőanyag nuku, csak a villany van, amit fizetniük kell. Jó, nem bér számfejtek itt, de ezért a pénzért azért az ember egy kis őszinteséget várna el. Ha már mindenki a maga ügyeiért felel itt, egyedül van, sehol Apu, Anyu, akkor ne rázzanak le minket, mint egy gyereket.
Na de a történelem is bebizonyította, hogy kikkel nem lehet szarozni. Akik a legjobban értenek a világháborúkhoz. A németekkel. Persze pont az én szomszédaim a felbujtók. :D
Olyan kétoldalas petíciót rittyentettek össze a suli felé, amit komolyan szólva, nem hogy aláírni, elolvasni is egy élmény volt. Ezek mindenre kitértek. Majd, hogy nem”és ez a csúnya Landi múlt hét szerdán délelőtt 11:26-kor azt merte mondani, hogy Szép időnk van, nem de? És erre 10 perc múlva esett. Hát hogy van ez kérem?!!” Kb.
De had kapja. Ez egy háború, ahol elkerülhetetlenek az áldozatok. És én azokkal vagyok, most a történelem során először,akik eddig mindig fejlett iparral és virágzó gazdasággal ünnepelték az évfordulókat. Gyalogság,előre!
Most visszahúzódok a tanulmányaimhoz, mert hát nem mondom, van ám velük dolog bőven, de úgy érzem megéri! Köszönöm az újbóli figyelmet, remélem, amikor legközelebb erre járok, már képeket is tudok feltölteni!
Minden jót !
A TÚRA, AMIVEL KEZDŐDÖTT AZ ÚJ ÉLET...
Köszönöm a türelmet! Valahogy úgy gondolom, az a stílusos kezdés, ha mesémet onnan kezdem, ahonnan 3an maradtunk...Itt talán helytálló egy rövid bemutatás;
3, igazán partiképes faszagyerek vágott neki ennek az útnak, és remélem, hogy mikor visszatérünk, nem 3 kiégett tróger áll majd Ferihegyen. Bár ebbe már most biztos vagyok :D
Szóval; Kirják Tibi, aki csoporttársam volt az Yblön, és aki olyannyira szereti a becenevét, a „T.G.”-t, hogy az összes cserediákon kívül még a tanároknak is így mutatkozik be.
Ő egy idős magyar házaspárnál lakik, akik bő 30 éve élnek itt, Halmstadban, de Róluk majd később...
És végül, de nem utolsó sorban, a szobatársam, Kálosi Tomi. Ő egy évvel fölöttünk járt az Yblre, de szerintem csak én kétszer annyit koptattam az Ybl padjait, mint ő! :D
Lassan egy hónapja éljük 3an együtt életünket, és a véleményem szerint abszolút normális ici-pici, ám csak néha napján előjövő problémákat leszámítva hála az Égnek, teljesen panaszmentes ez az új életünk. A lényegre vonatkozólag már a repülőgépen fogadalmat tettünk, amit azóta sem esik nehezünkre betartani, nevezetesen az, hogy mindent meg kell beszélni! Akárki akármit mondjon, ez a túlélés, és a duzzogás-, vagy ha úgy tetszik a konfliktus mentes élet legjobb módja!
Na tehát, mikor könnyes-sokkoló búcsút vettünk a Családtól, és elkezdtünk befelé cirkulálni a fémdetektor felé, én meg mertem említeni, hogy „Na fiúk, ennyi.3an maradtunk!”
Ezt azóta Tomi blogján (chandler.freeblog.hu) olvastam is, és valahogy akkor esett le nekem is 100%osan, hogy mit jelent ez. Mármint, hogy mennyire radikális változás kezdődött el abban a pillanatban.
Persze nem is Laczkó Peti lennék, ha ezt a roppant nehéz elszakadást meg ne nyújtottam volna egy mézesmadzaggal; történt ugyan is:
A SHERPA télikabátomat úgy telepakoltam egy szoba-konyhával, gyógyszerekkel, s más nélkülözhetetlen dologgal, hogy vicc nélkül minimum 25kiló volt. Ezzel a személyes béklyóval vánszorgtam a fémdetektor felé, néha meg-meg állva, pihegve.
A kapunál utolért a végzetem, át akarták világítani a kabátomat. Jó, utazás előtti napon még én is remegtem emiatt, de addigra rájöttem, hogy Apám, ha te itt kipakoltatod velem a kabátom összes zsebének össz. tartalmát, hát még a februári sulikezdésre sem érek Halmstadba. Szóval levettem, had lássa a paraszt, hogy ez nem egy atomerőmű darabokba, csupán egy szoba-konyha némileg körém igazítva.
Már gondtalanul lebegtem a negyed mázsás súlyfeleslegemtől megszabadulva a kapu túl oldalán,amikor rám néz az ember, aki kémleli az átvilágító monitorokat, és láttam, hogy mondani akar valamit. Sosem felejtem el azt az érzést.
Esélyt sem adtam volna a vissza fordulásnak, már hallottam magamban, ahogy kedélyes modorral, ám roppant mód halkan lekenyerezem e derék munkás embert két instant levessel, némi magyar fűszerrel, majd, mint egy igazi Gentleman hozzáteszem;”Na jó papi, jó napom van, még az a két májkrém is a tiéd ott könyök tájon..”
Szerencsére nem kényszerített a sors eme igencsak rizikós döntés meglépésére, mivel az ember csak a bő liter Házi Pálinkát nehezményezte, amit 35 literes hátizsákom, mondjuk úgy, költöző-retikülöm rejtett. Ösztönlényként halásztam ki retikülömből a czefrét, mint aki csak véletlenül rakta be ezt az ablakmosó folyadék helyett. Voltak olyan aranyosak, hogy visszaengedtek Családomhoz, akik persze örömmel fogadták a vissza-árut:). Persze mielőtt odaadtam, ráébredtem, hogy ezek a reptéri alkalmazottak engem nem egy szoba konyhától, hanem egyenesen a magyar ember élet elixírjétől fosztottak meg, és ott abban a pillanatban a halálukat kívántam :(
Adnám oda Anyukámnak, aki persze emlékeztetett, hogy az élet biz rövid Fiam, szóval húzd meg azt az üveget. Én meghúztam.
*És ez itt most a köszönet nyilvánítás helye és ideje:
Tisztelt Fátyol Gabi Bácsi!Nagyon szépen köszönöm azt a ritka jó házi pálinkát, mennyei volt az íze, pokoli az ereje!Még valahogy most is érzem a torkomban. Ígérem, több kikérőt nem kell már nekem írni az iskolába!!(Aki tudja, kérem adja át Neki!)
Ezek után elindultunk, mondjuk, hogy szinte gondtalanul átjutottunk Svédföldre.
Azaz, itt van egy fontos dolog,amit közölni szeretnék; a WIZZAIR(és gyanítom, más fapados járatokon is) lehet rövid italt kapni!!!!!Ez fontos!Mivel ugyan annyi, mint egy 0.33as Heineken!Tomit egy picit megviselte élete első repülése, és mi rögtön a segítőkész Stewardessekhez(a Word javította így ki, nem tudom, hogy írják) fordultunk segítségért. Igazából oxigénre gondoltunk. Ők meg rövid italra! :D De végül Tomi túlélte, így a cefrekészletek is.
Amire Malmöbe leszálltunk a gépről, és eljutottunk a poggyász-futószalaghoz, már csak a mi bőröndjeink voltak ott, stílusosan félrebaszarintva, pont, mint otthon.
De ez nekünk nem volt elég, mert még a TAX FREE shop-ba be kellett mennünk piáért és cigiért. Na, hát az aranyos szőke, kék szemű pénztáros csajszi közölte velünk, hogy azt, hogy mi a boltból nem a repülőgépre, hanem Svédország felé akarunk piát vinni, na azt úgy felejtsük el, mint a 8.karácsonyunkra hőn áhított első biciklit, csengőstül, kontrástul. De azért a karton no name cigit odaadta Tominak, egyem a szívét, kb.12ezer valahányszáz forintért. Na az volt az a pillanat, amikor először visszasírtuk magát Magyarországot!
Nem volt időnk le esett állal állni, mert a takarítók mar elkezdtek nyílt kieséses póker partit vívni a poggyászainkért. Felmarkoltuk tehát őket, és kivonultunk a reptérről.
Ekkor találkoztunk Robival.
Hegedűs Robi, egy 28 éves győri srác, aki Malmöben él már 4 éve, én speciel Horváth Robi országos cimborámon keresztül ismerem. Köszönettel tartozok mind a két Robinak, egyiknek a másikért, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak :P
Tehát az egy dolog, hogy az ember legyen hálás, legalábbis engem így neveltek(köszi!)bármi féle kis segítségért, de Robival azóta már találkoztam Malmöbe, és hihetetlen önzetlen gyerek. Akár hányszor találkozunk, mindig ad valamit ajándékba :D Segít adminisztrációs ügyekben, külhoni tapasztalatait 100%osan megosztja, segített nekem összerakni itt a gépem ,mivel pénzem nem volt laptopra, de komolyan, minek sok pénz, ha vannak ilyen eberek?!Ezt még párszor említem majd a későbbiekben szerintem.
Szóval felszedett minket a reptéren, ahonnan a vonatállomásra mentünk, elméletileg azért, hogy eljussunk Halmstadba(onnan 140km-re Északra) de valójában azért, hogy az első komoly tanulópénzt kifizessük.
Mert mi megvettük a vonatjegyet, meg ám, hisz az az első, és utána rájöttünk, hogy mindjárt elájulunk az éhségtől. Persze a legnagyobb fesztivál héten érkeztünk Malmöbe, kb 2milliárd emberen rágtuk át magunkat 14perc alatt, hogy eljussunk egy kínaihoz, amit Robi ajánlott.(csak zárójelben közölném, hogy közben elhaladtunk 2 lángosos bodega mellett, ahol az egyiken magyarul voltak kiírva magyar fajta lángosok, a másikon meg svédül, hogy ”halas lángos, rákos lángos, salátás, meg minden féle Istenkáromlás. PFÚÚJJ!)
Na,amire az emberrengetegen át, kínaival a kézben, néha már rohanva visszaverekedtük megint magunkat a vasútállomásra, volt kb.5 percünk egy 8 perces útra a hátsó peronig.
Itt akkor most kérnék egy kis képzelőerőt; 2 bőrönd, 22 kiló+retikül 12 kiló+kabát 25 kiló+Robitól átmeneti megoldásként kapott mini pc(kb. Akkora, mint egy microHIFI, de foghatatlan. Plussz még Petike 80 kilós utazós testtömege. Jahh, és az ezek összjátékaként keletkezett 250Celsiusos hőérzet, lágyék tájon még tán több is.
Szóval így több, mint 130kilósan, kezemben az egész itteni életemmel szó szerint FUTOTTAM óráknak tűnő perceket, amíg el nem értem a 11es peronhoz.
Ahol a vonatunk volt, amire jegyet váltottunk majdnem 5000Ft-ért.
Ott volt.
A helye.
Meg az a míves magyar körkáromkodás, amit a vonat hiányának látványakor a levegőbe engedtem. Tényleg úgy kell megtanulnom a svéd precizitást, és azt, hogy itt sosem csúsznak a vonatok, hogy majdnem kétszer annyi kilót nyomok, mint alapból??Hát jó, én megtanultam. Egy életre!
Sebaj, megehettük legalább a kihűlt kínai kajánkat, amiért így már elég borsos árat fizettünk. Utána átpakoltam egy Robitól kapott laptoptáskába a kabátom tartalmát, ami nem fért bele(!!!), tehát kénytelen volt némi gyógyszert átvenni Tibi is.
Vissza a kasszához, én ott már azon gondolkodtam, hogy haza megyek, mármint az 1171, Bp. Tanár 176-ba, mert kezd a pöcköm tele lenni az egésszel. Ez után még jól ki is röhögtek, hogy miféle jegyet akarunk vissza cseréltetni egy későbbi vonatra, amikor nekünk már elment a vonatunk. Tehát egész egyszerűen nem értették a problémánkat. Mi voltunk az elsők, akik idáig süllyedtek, hogy mocskos 5000Ft-os jegyet nem dobunk ki rögtön a kukába, hanem vissza megyünk reklamálni.
**Hoppá!De jó, hogy ezt a szót használom. Tudjátok, rá kellett arra ébredjek, hogy a reklamálás perfekt nyelvtudás hiányába átcsap kérésbe, speciálisabb esetben könyörgésbe. :D
Aki ismer, az tudja, hogy én magyarul mindent megtettem volna, hogy ne kelljen fizetnünk, még a precíz vonat menetrend és a cserebogarak nemi élete között is húztam volna logikus párhuzamokat, de itt ez más.
Íme az egyik célom; addig itt maradni, amíg az angolom(vagy talán még a svédem is) annyira nagy adatbázisból fog dolgozni , hogy megerőltetés nélkül tudjak kiállni az igazamért!
Rá fogtok jönni a későbbiekben, hogy ez még itt, a „jóléti államban” is kincset ér!
Végül is megvettük a kúrva jegyeket MEGINT, és elindultunk a vágányhoz, hogy ha törik, ha szakad, ha kell én a gőzkamra és a fűtőkazán közé ülök, de rajta leszek azon a mocsok vonaton.
Nem szeretném részletezni, legyen elég annyi, hogy 130 kilós önmagamnak 3szor kellett előrébb mennie a vonaton, mert valami félkegyelmű pályamunkás lüktetett nekünk vagonról vagonra, hogy ez nem a halmstadi kocsi.
A 3.”Csicska, Hopp!”-nál azért már hangosan kérdőre vontam, hogy akkor ezeket a kúrva hátsó kocsikat mégis hol kapcsolják le; Székesfehérvár-Székesfehérvár állomásnál? Mert ha igen, akkor legyen szíves, szóljon már a jobb elől ülő az idős hölgynek, hiszen ő Ajkáig menne a pujákhoz. Szemét szadista.
A vonat persze már elindult,amire a jó kocsi végébe felszálltunk,ahonnan még jó 30 méter volt a szabad helyekig az üléssorok között. Na itt tűnt fel egy roppant érdekes dolog először; nevezetesen az, hogy ezek a svédek nem képesek logikusan félrehúzódni. Íme egy példa(a már általam megélt több tucatból):Leül a paraszt a lépcsőre, és amikor észlel téged, aki egy egész putrinyi cuccal fel vagy pakolva, és leesik neki, hogy útban van, hát hezitálás nélkül arrébb húzódik bő 3-3,5 centit. KÖSZI!!!!
Nagy nehezen elhelyezkedtünk. És ott jött a felismerés.
A gép, amit Robitól kaptam, annyi volt, mint halottnak a csók. Egy doboz semmivel küszködtem, cipeltem, hogy a belem majd ki szakadt, és ráébredek, hogy nincs benne merevlemez. Ekkora szerinted ez már érdekelt?! Annyira hatott meg, mint Nagy Sándort egy gyalogos katonája halálhíre.
Azonban itt ért egy újbóli, lényeges felismerés: a csend.!Ezek az emberek csöndben élik a mindennapjaikat. Tehát rohadt halk a vasúti kocsi, de itt azon az aprócska morajláson kívül az ég egy adta világon semmit nem lehetett hallani.
Na jó, a bolond magyar egyetemisták röhögését. Meg még valamit!!!Megint egy felismerés;
ugye itt, Északon sokszor hűlnek meg az emberek. Ezért mindenki szívja az orrát. De hogy?!!
Ült velem szemben egy dekoratív, szőke, kék szemű leány, aki olyan gusztustalanul szívta az orrát, hogy azért otthon még a trágyás cigány is lerúgná a fiát a lovaskocsiról. Borzasztó volt. De itt ez normális. Meg az, hogy köpködnek. Úton, útfélen, fiú, lány. De tényleg!! Na ezeket én azért nem veszem át.
Hurrá, Halmstad! Végre ide értünk.
…...
Következő bejegyzésemben innen folytatom, azaz miként lesz egy magyar diák álmaiból valóság, avagy hogy fejeled le a szobatársad ágyát, amikor új életed első napjára ébredsz........
Az első...húhh, de izgulok ;-)
Cuppantás mindenkinek!
Köszönöm, hogy elszörföltél erre, nem lettem koczkafej, egész egyszerűen a köztünk lévő nagy távolság és az időhiány kényszerített erre a lépésre, hogy létrehozzam a blogom (de gááz :D )
Mivel ma kezdtem el írni, ezért valahogy úgy fogom csinálni, hogy amikor van időm, írok visszaemlékezéseket!
Ma kezdődik a suli, svéd nyelvórákkal, természetesen angolul 16:30-tól 19-ig. Széép!
Adj kérlek kb. 2 hetet, és igérem, élvezhető lesz olvasni a blogot, addigra már valamelyest összeáll egy képpé.
Köszönöm!